Hazajöttem a szüleimhez, a hó- és fagytragédia dacára. Ilyenkor (is) áldom az eszem, hogy nincs tévém, és nem tudnak befolyásolni ezek a hírek. Hírek? Gyerekkoromban sokkal durvább tél volt, telek voltak, sokkal több hóval és hasonló faggyal. Akkor ezt úgy neveztük TÉL nem pedig katasztrófa. Hihetetlen, hogy amikor nincs mivel félelmet generálni (mert ilyen mínuszban nem marad meg a H1N1), akkor már az időjárást is felhasználják... A hentesnél üres polcok, kígyózó sorok a kisboltban... Komolyan, minthe világvége közeledne... Még a saját - egyébként értelmiségi - apám is izgult, hogy mikor fogok megérkezni, és jajj mi lesz most ebben a hidegben. VICC.
De igazság szerint nem is erről akartam írni :-)
Tegnap este ismét Norvégia volt a téma. Rengeteget beszélgettünk, megmutattam azt az 1600 fotót, amit készítettem :-) és beszélgettünk a munkahelyemről, a késlekedő kifizetésekről, a határozott idejű szerződésekről, amelyek hosszabbításában csak reménykedni tudunk. Nem túl rózsás a helyzet. Viszont azt sem akarom, hogy most Norvégia legyen az Isten, mert tuti, hogy ott sincs kolbászból a kerítés! Ha L. megkapja az állást, akkor kiköltözik és szerencsét próbál. Neki ez még hiányzik az élettapasztalatából, ráadásul így válthatja valóra egyik álmát. Ez a dolog az ő életében tőlem függetlenül keletkezett (mármint a vágy), nyilván kellett az én bíztatásom is, hogy meg merje lépni, de ez az Ő útja elsősorban. Ha úgy alakul, hogy tudom követni, akkor követem. Ha úgy alakul, hogy visszatér hozzám és a Kis Gonosz Lakásomhoz, akkor visszatér. Picit már zavar a sok spekuláció, a sok felesleges tanács, hogy mit és hogyan kellene tennem. Na persze, kívülről okosnak lenni, mindig az a legkönnyebb...
Igazság szerint még mindig várakozó állapotban vagyunk. Magunk sem tudjuk, mi fog történni. A lehetőségekkel majd próbálunk élni, és kiderül, mire és hova jutunk.
