Most olvastam Skypp bejegyzését műtétről cipőről..fájó emlékek ébredtek...már túl vagyok rajta elég régen történt, mégis szeretném most elmesélni. Aki nem bírja, ne olvassa végig..
Ki kellett utaznom Krakkóba. Egy megnyitóra, uis szerettem volna találkozni ott FőFontosemberrel, h miért az egy hosszú történet, úgy éreztem előtte, h ki kell utaznom, h megpróbáljak benyalni neki, és aztán hátha észrevesz. 2006. márc.8. Ezt a nőnapot sosem fogom elfeledni....Igen ám, aztán a következő jelenet: fogadás, hosszú asztalon fehér abrosz, rajta vörös- és fehérboros talpas poharak sorakoznak koccintáshoz. Először a fontosemberek járulnak az asztalhoz, aztán a plebs. Így természetesen én a második körben :-) És odalépek, elveszek egy pohár bort, lépnék el, h más is odaférjen, de a lábam nem lép. Összeesek. Nem tudok felállni. Sokszor ficamodott ki előtte a bokám, de ez AKKORA fájdalom volt, h nem tudom elmondani. Hallottam a megjegyzéseket, h jéé, van aki már részeg, az asztal alá bukik, stb-stb. Ismerősökkel és barátokkal voltam ott, az ismerősök humorosnak tartották mindezt, a barátnőm odajött, h minden ok? Mire mondtam neki, h nagy gáz van, nem tudok felállni...Ő ismer, végigcsinálta már velem egy szalagszakadást egy ásatáson stb-stb, szóval tudta h BAJ van. Mentő. Mire kiértek már nem tudtam beszélni, csak remegtem. Bepakoltak (egy speciális székhez kötöztek h fel tudjanak vinni a lépcsőn - legalábbis vmi ilyesmi rémlik.Még mindig nem tudok beszélni, csak remegek és folyik a könnyem. A mentőben a fiatal srác megkérdezi, h saját felelősségemre bevállalok-é morfiumot. Bólintok. Azt mondja, ha bármit érzek szóljak. Egy adag. Figyel, kérdez, érzek-e vmit, csökken-e a fájdalom? Csak egy elsuttogot nem jön ki...Azt mondja, másoknak ez elég szokott lenni...Majd kérdi, saját felelősségre bevállalok-e mégegy adagot. Mondom igen. Adja. És akkor, a szívem és a gyomrom táján hihetetlen melegséget éreztem, boldogságot! Még mindig iszonyatosan fájt a lábam, de már nem érdekelt :-)
Krakkó, Katonai Kórház. Egy pillanatra felfedezem a barátnőmet, odaadom neki a táskám, aztán már tolnak is tovább. Röntgen. Az orvos fejcsóvál. Tolnak tovább. Gipsz. Sarkamtól a combom tetejéig (hőőő??) Kiderült, bokatörés, de nagyon durva, egész láb nem mozoghat. Újra röntgen. Kiderült gipsz sem segít itt, szétvágják. Kérdezik mennyi pénzem van? Természetesen nemsok...E111-es kártya természetesen nincskiváltva...mindezért annyit kellene perkálnom, h végül a barátnőm hoz pénzt...meg kell műteni. Itt és most tuti nem telne rá...saját felelősségre barátnőm pasijával hazavisz. Gondolkodás.Telefonok. Apámaggódik. Értem jöjjön? Sötétben már nem tud vezetni...nem télen és nem 400 km-t. Barátnőm lakásába nem tudnak felvinni (sok lépcső), szerencséjére szüleivel "fél-társasházban" laknak, szomszéd lakásba betolnak irodai forgószéken. A lábam mered mint egy ágyú a résnyire szétfűrészelt gipszben. Múlik a cucc hatása, lassan támad a fájdalom..BArátnőm gondolkodik, párjával összeül, döntés: a srác dolgozik másnap, de meló után hazavisznek Mo-ra. Egy 25 éves Mercedes-szel. Hatalmas hó, helyenként 1 sáv járható, az is csak 30-cal. Örökkévalóság. Én belőve, fájdalomcsillapító+ sör egyveleggel, h kába legyek, különben üvöltenék. Félek. Otthon család már leszervezett mindent, másnap 8-tól vár a műtő...Így is lett. Gerincérzéstelenítés elcseszve, 3 hétig nem bírok ülni....FELÜLNI sem.Kórházban megaláztatások sorozata - nővérek részéről. Volt, h 3 órát feküdtem az ágytálamon, mert senki nem vette ki alólam....volt h a cucc beleömlött az ágyba, és órákig vártam h áthúzzák, addig ott voltam benne....és természetesen én voltam a hibás...!! A kórházi szobában sok jófej nyanyesz, egész nap hangosan röhögtünk. Volt olyan nővér, aki emiatt cseszett le! Persze az igazsághoz hozzátartozik, h voltak KEDVES és EMBERSÉGES nővérek - sőt egy helyes nővérfiú vagyki - is!! Nekik a mai napig hálás vagyok a mosolyokért...
A "végeredmény":
Aztán hazaengedtek. Felülni még mindig nem tudtam...Szüleim láttak el...iszonyat volt amit akkor éreztem...h még budira sem tudok kimenni egyedül...meg kellett várnom, míg hazajönnek munkából pl. Rengeteg DVD-t megnéztem, sok könyvet olvastam.. Aztán jött a hír, munkahelyen kedvesembereknek hála már nemkellek...na ez volt a mélypont. Bevitettem magam, járókerettel...és csak annyit mondott a főnök: kavarnak a hátad mögött, ha jól lennél bizonyíthatnál, de így..? Hazamentünk, egész nap csak sírtam...felhívtak barátok, kollégák máshonnan is. Pont amikor a legjobban bőgtem...kaptam tőlük feladatot, tudománnyal kapcsolatosat. Aztán kaptam főnöktől is feladatokat, kevés pénzért, megbízással. De mégisvalami...végülis Rá nem haragszom, próbált korrekt lenni, igaz nem állt ki értem....
Gipszlevétel. Gyógytorna. Szenvedés. Újra kellett tanulnom járni...Gyógytorna. Fájdalom. Kiderült vmi nem stimmel...vissza, röntgen. Orvos azt mondja, bocsi, nem volt megfelelő csavar, így nagyobbat tettünk be (kórházak remek felszereltsége), emiatt kicsit másképp forrt össze. Emiatt nem mozog. Vígasztal, jobb lesz ha kiszedik a csavarokat. Gyógytornász mindent megtesz, majd szól, ő már többet nem tud javítani.Egyébként egy hihetetlenülrendes nő!!!! Még utána is visszamentem hozzá párszor, beszélgetni. Orvoshoz vissza, műtétet előrehozzák, félelem, bonyolódás, ragaszkodom altatáshoz, gerincemet többet nem szúrják! A végén mégis...viszont profi ukrán altatóorvos, problémamentes!!!! 3 nap után hazaküldenek. Járás már pár nap után könnyebb. Viszont az egyik bokám 1,5x akkora mint a másik...a nagyobb csavarok miatt...és persze nem is működik úgy, ahogy kellene.
DE.
Sokmindent tanultam az esetből. És a tudom, semmi sem véletlen. Végülis ennek az egésznek köszönhetem, h élhettem aztán Szegeden :-)
