Most vettem észre, hogy blogom alcíme: Úton. Évekkel ezelőtt választottam neki. Eme szó értelmezése mély és többsíkú. És durván igaz rám és az életemre. És úgy tűnik, most megint elindulok egy úton. Ezúttal nem egyedül. Minden értelemben :-) Van mellettem egy társ, akivel a repülőre is közösen fogunk felszállni, és közösen indulunk egy új élet elébe. Ez nagyon pozitív.

Úgy tűnik, fogy az időnk... megkezdtem / tük a visszaszámlálást. 10 nap múlva, azaz egészen pontosan 2012.01.18-án repülünk Norvégiába. Nagyon izgatottak vagyunk mindketten, de főleg L. ugyanis ha úgy vesszük, most egy kicsit rajta múlik a jövőnk. Fogalmam sincs, hogy mi lesz majd. Hogy mi lesz, ha L. megkapja az állást...hogy akkor hogyan fogjuk alakítani a közös jövőnket, hogy mi lesz a Gonosz Kis Lakásommal, merthogy épp megkezdődött a felújítása.. (forrás híján most sikerült annyit elérni, hogy rendberakjuk a hálószobát - azaz eltűnjön a gyűlölt piros fal végre, és helyébe étcsoki-vanília-tejeskávé színvilág jöhessen). Rengeteg gondolat, terv, tennivaló. És most már - még ha egyelőre gondolati síkon is - számolnunk kell azzal, hogy a kis terveink gyökeresen más fordulatot kell, hogy vegyenek. Megrémít. Szeretném. Bizakodok.

Napok óta Norvégiáról szóló honlapokat, blogokat olvasgatunk,- igazság szerint nekem kell jobban győzködnöm magam - sok a pozitívum. Gyereknevelési szempontok is arra mutatnak, hogy Norvégia egész élhető kis ország.. és családbarát...

És akkor ott a n y e l v.. Basszus, azt hittem 30 évesen már nem fogok többet tanulni, beszélek nyelveket, van olyan amit jobban, meg olyan is amit kevésbé, és erre tessék.. fura egy jószág ez a norvég... Lelkiekben készítem magam egy új életre, de durván nem egyszerű...

Legrosszabb esetben az történik, hogy volt egy minimál költséges Norvég telelésünk, és folytatom a küszködést itthon, gyűjtök a fürdőszobám felújítására (ha ilyen tempóban haladok, akkor 1 év kell erre minimum), és várjuk, hogy L. mikor kap végre állást a keleti végeken, hogy végre összeköltözhessünk - ergo minden maradna a régiben..

Csaponganak a gondolataim.. mindig is büszke voltam a fene nagy önállóságomra (anyagilag is) és erre tessék, elképzelhető, hogy a pasim fog eltartani egy olyan országban, melyről nem tudok vajmi sokat és még a nyelvét sem értem...

Picit félelmetes, hogy megismétlődne anyám története, aki férjhez ment egy oroszlánhoz, majd a gazdasági-politikai és egyéb kedvezőtlen helyzetek következtében átköltözött vele egy olyan országba, melynek sem a történetét, sem a nyelvét nem ismerte. Anyóspajtás nem könnyítette meg számára a beilleszkedést, viszont minden frusztrációját megosztotta vele. Így lett a"nagyvárosi lányból" egy csendes, szótlan, kisgyermekes anyuka. Aki szerencsére minden figyelmét és szeretetét nekem adta, így lett belőlem az az ember, aki most is vagyok. Azért félelmetes a gondolat, hogy egy hasonló utat kell(ene) bejárnom. Mondjuk tudom, mit csinálnék másképp! De teljesen el tudom képzelni, hogy gyermek(ei)mnek én fogom átadni a lengyel-magyar kultúrát egy idegen helyen. Nagy feladat és felelősség, az biztos!