L. itthon töltött egy hetet. Mozgalmas volt: volt benne romantika, barátozás, ünneplés, rohangálás, nézelődés, intézkedés, mérgelődés, telefonálgatás. Szóval mindenféle, amit ilyenkor tesz a külhonba szakadt hazafi.
L. felmondott Exmunkahelyén. Tök rendesek voltak vele, meg elköszöntek tőle, meg a főnöke mégis hazavárja, ha esetleg... :-) Szóval azt hiszem pozitív volt ez is (az már nekem kevésbé szimpi h vmennyi pénzt vissza kell még fizetnie pl. 1 nappal több szabit vett ki, mint amennyi járt volna arányosan, stb) - azért azt is hozzá kell tennem, h sokat köszönhetünk ennek a multinak, de azért na. :-)
Persze volt egy olyan dolog is, ami a mai napig picit bánt, h L. szülei éttermes ünneplést terveztek be, amire engem meg sem hívtak. Fogalmam sincs, h ezt hogy értékeljem, h még szokniuk kell, h én már hivatalosan is A Család része vagyok, vagy mi... Meg persze van ebben a sztoriban még egy keserű csavar, amit itt most nem akarok kifejteni, de azért bánt.
Aztán úgy alakult, h 3 este is kimozdultunk itthon, barátokkal. Voltunk lakásavató-utólagzin meg ilyenek (nem a mienken, bár akár nálunk is aktuális lehetne!) és nagyon szeretem, ahogy az ismerőseim-barátaim kezelik L.-t. Jó érzés, h kedvelik, beszélgetnek vele, kérdezgetik, érdeklődnek. Jók ezek a kis összejövetelek :-) és nem csak az ingyenkaja miatt :-)
Búcsúképp felutaztunk a fővárosba már egy nappal korábban és egy nászajándékba kapott kuponnak köszönhetően megnéztük a Láthatatlan kiállítást. Nagyon izgalmas volt, az első pár percben volt pici pánik, aztán az óvatos barátkozás. Számomra fura volt, h "siettettek", és abszolút kiszolgáltatva éreztem magam időnként. Mondjuk kellett ez az érzés az erősebb empátia kialakulásához. Mindenkinek csak ajánlani tudom - még van egy kevés idő, h megnézzétek!
A húgomnál aludtunk, fura volt újra megtapasztalni, milyen az "egyetemista" élet - későn fekszünk/ későn kelünk napirendje. De régen is volt az már, amikor ifjú egyetemistaként hajnalig beszélgettünk a folyosón és megváltottuk a világot a koli lépcsőjén ülve, majd csak a második előadásra mentünk be, ami eleve 11-kor kezdődött... szóval picit eltérő a bioritmusunk, (szerencsére az enyém és L.-é hasonló) és ez egy picit fura volt, de nem zavaró. Inkább nosztalgikus :-)
Majd kikísértem L.-t a reptérre, feladtuk a csomagját és sírtam. És sokáig csak sírtam, még a buszon is, amivel a vonathoz utaztam. Hogy eltereljem a gondolataim a vonatútra vettem egy újságot. Most nem volt hangulatom a 100forintos gagyilaphoz, ezért rászántam magam egy Nők Lapja Psziché -re. Az IC-n persze nem működött a klíma, hiába voltak újnak tűnő cseh kocsik a mozdony után kötve, így jegyes helyemet elhagyva kerestem egy ülést egy lehúzható ablak mellett. A 40 fokon sajnos a huzat sem enyhített túl sokat. Elkezdtem lapozgatni a magazint, és újfent megállapítottam, h mi mindent tökjól csinálunk, mármint L. meg én, és biztos már egész fejlett lelkek vagyunk, és hogy mennyire összeillünk egyébkéntis. Na és ez volt az a pont, amikor megint eleredtek a könnyeim. Hogy ha már ilyen faszán egymásra találtunk meg minden, akkor miért nem sikerül még mindig együtt élnünk??? De persze ez a marcangolódás nem vezet sehova.
Szóval abban maradtunk, hogy akkor befejezem a lakás felújítását (szó-szó) és megyek L. után.
Ja, és kifelejtettem, h csütörtökön épp ebédeltünk, L.meg én, amikor felhívtak Norvégiából és elmondták, h mennyire jó az önéletrajzom és h milyen sok terepi gyakorlatom van és ez mennyire jó. És hogy reálisan is elképzelhető, hogy augusztustól vikingeket ássak. Persze nem mernek ígérni semmit,mert azért ott is ugyanúgy működik ez az ásós rendszer az összes bürökráciájával és anyagi bizonytalanságával együtt, mint itthon. De azért ez picit feldobott... :-)
