Nem is tudom miről írnék...annyiminden... halál...fájdalom...
Temetés. Amikor emetésen vagyok, általában elöntenek az érzések. Saját halottaimra gondolok, eszembe jut sokminden. Látom magam előtt az elhunytat, elhunytakat.. furcsa érzések ezek. Sajnáltam, az apját elvesztő gyermeket. A férjet elvesztő asszonyt. Örültem, mert a férfinek bizonyára jobb így. Nehéz kérdések ezek.
Lehet, hogy furcsa, de az jutott eszembe, h minél hamarabb szeretnék gyermeket. H minél több időt tölthessek vele, mert nem tudom, én mikor halok meg...
A temetőben sok sírra nem véstek nevet, csak annyit "Édesapám" vagy "Édesanyám". Nyilván ez anno elég volt. És most? Ha egy távoli rokon kideríti, h ősei X temetőben nyugszanak, már nem tudja melyik sír mellett imádkozzon.. De vajon fontos-e, h elmenjünk a temetőbe? Hisz a lélekért imádkozhatunk akár egy mezőn is, gondolatainkat küldhetjük a széllel...
Gyász.. vajon kell-e feketében lennünk? Hisz úgyis belül gyászolunk.. Vajon nem kellemetlen-e, nem fájóbb-e feketében járni, s válaszolni a kérdésre:"Csak nem meghalt vki?" A gyász intim dolog, szerintem.. Én nem jártam feketében.. Sokkal jobban fájt belül, mintsem "kitegyem".
