Elkövettem életem első gyilkosságát.. Szörnyen érzem magam emiatt, bár tudom nem tehettem mást... az egyébként is forgalmas-veszélyes 47-es főúton, 90-es tempónál, seggemben egy kamionnal és szembeforgalommal esélyem sem volt kikerülni / befékezni...szóval megakadályozni a bajt...és az a cirmos cica szépen, komótosan megindult az úttesten keresztül...láttam, mint egy lassított felvételt...gondoltam, hátha "meg tudom közölni", de nem ránthattam nagyot a kormányon a fentiek miatt. És utoljára még pont rámnézett...
Utastársaim azzal vígasztaltak, hogy veszett volt, hiszen semmilyen félelmet nem érzett, csak elindult át, pont a terepjáró kereke alá...szörnyű volt...könnyeim szűrték a fényt...csak próbáltam vezetni tovább. És persze, tudom, hogy ötünk élete, vagy egy frontális ütközés, vagy egy kamion beépülve a hátsó részbe...szóval...de akkor is...a szemembe nézett, mielőtt..
Régebben, mikor elütött állatokat láttam, mindig felháborodtam, hogy az a ××××× sofőr, legalább szállna ki az autóból és húzná félre azt a szerencsétlen kis állatot...nos, a jelen szituációban esély sem lett volna ilyesmire... szörnyű az érzés...