Most megint elég érdekesen alakulnak a dolgok, tekintve hogy még mindig nem sikerült megkapnunk a januári illetményünket... így március elsején ez már kicsit vicces.. Kíváncsi vagyok, hogy mélyen tisztelt OTP mit fog szólni, ha majd nem tudja leemelni azt, ami neki havonta jár... Hát, most ezt is megtapasztalom.
Mint ahogy azt is, hogy meg lehet élni heti 1500 Ft-ból. Azt hiszem újabb negatív rekordokat döntögetek, de még maradt néhány százasom, és még tornára is be tudtam ma fizetni.. Igaz, hogy a csekkek még mindig a hűtő oldalához vannak mágnesezve, befizetetlenül, de legalább kajára még jut(ott).. elég érdekes az, amit errefelé művelnek, de hát sajnos tenni semmit nem tudunk...
Ez a félelmetesen megalázó helyzet azonban érdekes dolgokat hoz elő. Egyrészt úgy tűnik, a nagy bajban azért a kollégák nagyon nagy részére tudok számítani. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy tudunk egymásra számítani. Összedobunk vmi kis kaját, ma kaptam pl. melegszendvicset :-) Ami megtörte a krumplis kajáim sorát. Merthogy hétfőn gondoltam egy merészet, leugrottam a kispiacra, vettem krumplit és hagymát, 3 banánt és 1,5 l tejet, és kiderült, hogy ezen alapanyagokkal újfent meg tudom valósítani egyetemista éveim olcsó-sok-finom-krumplis étkezéseit. Volt már héjában sült krumpli, héjában főtt krumpli, hagymás tört krumpli és hagymás főtt krumpli. Reggelire pedig 1-1 pohár banánturmix. :-)
De a legesleglényegesebb most L. Aki minden percben mellettem áll. És segít. Mindenhogy és igyekszik tartani bennem a lelket. És egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek vele, hogy hogyan próbáljak normális csevegéseket folytatni, mert vagy a sírás fojtogat, vagy kiabálok idegességemben. Ő meg csak türelmesen hallgat a vonal túlsó végén és mindig van hozzám kedves, bíztató szava. Hihetetlen ez a fiú. És magam sem értem, hogyan akadhattam rá, hogy lehet az, hogy mellettem van életem nehéz pillanataiban, ilyen kitartóan..? Hogy lehet az, hogy a sok nyafogás, hiszti, idegesség ellenére még mindig csillogó hanggal szól bele a telefonba, és kedvesen reagál a rosszabbnál-rosszabb híreimre? Néha arra gondolok, meg sem érdemlem ŐT, néha meg arra, hogy mihez kezdenék nélküle? Néha meg arra, hogy miért tudunk még mindig összeköltözni? Aztán arra, hogy van-e egyáltalán értelme ennek az egésznek, mert családalapítási terveink egyre elérhetetlenebbnek tűnnek...De nagyon sokszor csengenek fülemben szavai: milyen jó, hogy itt vagyunk egymásnak! És elfog a pironkodás, mert vajon neki EZ tényleg jó..? mit adhat egy folyamatosan stresszelő társ? Alig lett vége a húzós őszi projektnek, amikor szombat-vasárnap, éjt nappallá téve dolgoztunk... és mennyire vártuk ezt a téli időszakot, mondván most végre néhány nyugis hónap jön, és nekem is lesz annyi erőm, hogy L. felé fordítsam minden figyelmem és szeretetem. Akkor még nem gondoltam, hogy újabb kihívást szán nekem a Sors: a megélhetési problémákat...
három diploma, három iksz, és a pénztárcámban néhány fémpénz....ennyit mutat a mérleg a mai napon...
